10 hágó egyetlen nap alatt!
10 hágó egyetlen nap alatt!
Pontosan egy évvel balkáni kalandunk után a Nagy Négyes (ahogy elneveztük magunkat) ismét összehozott egy frankó külföldi túrát. Csapatunk tagjaival mindannyian hasonló gondolkodású, mentalitású, motoros tudású, életkorú férfiak vagyunk, de még a magasságunk és a súlyunk is közel azonos. Régóta barátok vagyunk, mindig a legnagyobb egyetértésben és összhangban motorozunk reggeltől estig, és ha kell, bármilyen marhaságban benne vagyunk. Ilyen egy szuper jó csapat!
Profi túráinkkal ellentétben ez alkalommal nem vittük túlzásba a szervezést. Szállást egyáltalán nem foglaltunk, konkrét útvonalterv sem volt, csupán néhány kihagyhatatlan pontot jelöltünk be a térképen. Az indulás hetében, az utolsó pillanatban még mindenkinek volt valami tennivalója a motorjával: gumi- és fékbetétcsere, elhárítanivaló olajszivárgás, műszaki vizsga, ilyenek. Ez még mind hagyján! Az indulást megelőző nap éjjel 11-kor sikerült kitalálni a reggeli találkozó helyét és időpontját.
Az országhatárt elhagyva a szlovén-osztrák határ mentén motoroztunk, hol az egyik, hol a másik oldalon. Ahol éppen szebbnek, jobbnak, érdekesebbnek, izgalmasabbnak ígérkezett az út. Elsőnek Lavamündnél sikerült igazán felpörögni. A kanyargós hegyi felfutón az útminőség magyar szemmel nézve jó, osztrák szemmel már kevésbé, de legalább közel van Magyarországhoz. Nem csoda, hogy csak úgy hemzsegtek a magyar rendszámú motorok.
Egy kis kaland reményében átugrottunk a szlovén oldalra, felfedezni egy huszadrangú utat. Meg is találtuk az egysávos, kanyargós erdei ösvényt, a háttérben óriási hegyekkel. Lenyűgöző volt a látvány, azonban az aszfalt hamar elfogyott és 10 km off-road következett a poros murván. Már épp azon morfondíroztunk, hogy biztos a Nagy Négyesről fogják elnevezni ezt az ismeretlen, elfeledett kis utat, amikor szembe jött velünk egy robogós. Majd néhány autó…, meg két turistabusz. Nesze neked felfedezés öröme! Aznapra már nem volt más program, mint megbámulni messziről Logarska Dolina havas hegycsúcsait, majd lekoptatni a fehér port a gumikról a Bad Vellach-tól induló osztrák szerpentin versenypálya minőségű aszfaltján.
Tudod, milyen az a nap, amikor a Bledi-tó partján ébredsz, és egy óra múlva már a Vrsic hágón kanyarogsz felfelé, miközben a reggeli nap sugarai éppen áttörnek a csipkés hegycsúcsok között? Tökéletes! Nem csoda, hogy hamar vidám hangulatba kerültünk. Azt hinnéd, hogy ezt semmi sem tudja überelni, de nem sokkal később a Mangart-hágó még ezt is messze felülmúlta. Olyan pazar panoráma tárult elénk, hogy még a versenyezésről is megfeledkeztünk. Sajnos az út legvégéig nem jutottunk el egy hóakadály miatt, de legalább hógolyóztunk egyet 30 fokban, mielőtt visszaindultunk.
Az olasz alsóbbrendű utak nem sokkal jobb minőségűek és kanyargósabbak, mint a mátrai 24-es, de legalább jó hosszúak és a forgalom se volt sűrű. Cortina d’Ampezzoig mentünk, ott kerestünk szállást. A hely, ahová két napra beköltöztünk kívülről ugyanolyan volt, mint a többi hotel, de belülről volt egy kis Drakula kastély beütése. Vastag, nyikorgó fa ajtók, régimódi, sötét bútorok, semmibe vezető folyosók. A személyzet is egy kicsit furán viselkedett, a tulaj viszont egyenesen a frászt hozta ránk! Úgy nézett ki, mint egy vámpír. Gondolhatod, hogy éjjelre bezártuk az összes ablakot, de még a szekrényajtót is, nehogy kiugorjon belőle valami. Pláne, hogy éppen telihold volt.
Másnap nekiláttunk annak, amiért idejöttünk, hogy minél több hágót hágjunk meg. Az a nap lett a valaha volt legnagyobb motorozásaink egyike. Közrejátszott, hogy az olaszoknál mindig találsz valakit, akivel lehet egy kicsit versenyezni. A Gardena-hágón utolértünk egy csapat Porschést, amiből spontán kergetőzés alakult ki. A felvezető nyomta a legkeményebben egy öreg 911-es Targával, alig bírtunk menni utána. Aztán beszorult egy lassabb autó mögé, az egymást sűrűn követő kanyarok miatt nem tudott előzni, így mi elsurrantunk mellette a fürge motorokkal. Hangulatunkról a következő képek tanúskodnak.
Amíg ebédeltünk a Pordoi-hágón, egy hatalmas felhő érkezett fölénk, és csöpögni kezdett az eső. Egy helyi Vespás bácsi bíztatott, hogy nyugodjunk meg, ez itt így szokott lenni, 20 perc múlva kisüt a nap. Kivártuk, de ahelyett, hogy javult volna a helyzet, egyre rosszabb lett. Mikor már az öreg is menekülőre fogta, beöltöztünk esőruhába és megindultunk lefelé. A legcsúszósabb aszfaltú hágóról jégesőben ereszkedtünk lefelé, majd az felhőket kerülgetve variáltuk az útvonalat. Estére végül így is meglett a 10 hágó! Némelyik többször is. A teljesség kedvéért leírom mindet: Giau, Staulanza, Fedeia, Canazei, Sella, Gardena, Campolongo, Pordoi, Valparola, Falzarego.
A kétnapos hazaútra látványosságként beiktattunk a Predjamai várat. Szlovéniában található ez az egyedülálló csoda: egy barlangrendszer szájába épített lovagvár. Erasmus rablólovag innen járt fosztogatni 800 évvel ezelőtt, és itt bujkált a birodalmi hadsereg elől. Mára ez Szlovénia egyik legnagyobb turistalátványossága. Utunk egy csomó hangulatos, kanyargós erdei ösvényen keresztül vezetett, és most sem tudtuk elkerülni a poros, murvás ösvényeket. Az előző napok látványával és kanyarvadászatával nem ért fel az út, de még így is élvezetesebb volt, mint a bajnai szerpentin. Főleg hosszabb. Egy dologra kellett borzasztóan odafigyelni: a szlovén sofőrök előszeretettel vágják le a kanyarokat!
A búcsúvacsora utáni sörözés alkalmával a Nagy Négyesnek végül mégis csak sikerült összevesznie. Egyikünk nem találta elég szórakoztatónak a lovagvárat, lebénázta a programot, és kidobott időnek nevezte a kitérőt. Sokkal többre értékelte volna, ha inkább felmegyünk a Grossglocknerre még egyet szerpentinezni. Ebből aztán hatalmas szócsata kerekedett, aminek veszekedés, sértődés, duzzogás lett a vége. De ne izgulj! Azóta ismét szent a béke. A Nagy Négyes minden bizonnyal jövőre is összehoz egy hasonlóan laza túrát.
Te szereted, ha egy túrán van más program is a motorozáson kívül?
