Shinya Kimura: Nyugalomra a garázsban lelsz
Shinya Kimura: Nyugalomra a garázsban lelsz
Írta/fotók: Guld Péter
Motorépítő, legenda, művész. Alkotásai egyébként gurulnak, sőt dübörögnek és zajosak, néha benzintől illatosak. Mégis megfordultak már olyan steril helyeken, mint a Petersen Automotive Museum, vagy a Haas Motor Museum. Ő maga pedig az elsők között kapott meghívást a Legend of the Motorcycle rendezvényre még 2006-ban, amely a világhírű Concours d’Elegance szuperpuccos Como-i autós rendezvény kaliforniai, motortematikus kiadása volt. Egyszóval hordhatná fent is az orrát, mégsem teszi. Öltöny helyett továbbra is a kantárosnadrágot preferálja, és csak annyit szeretne, hogy egy, a motorokat mélyen szerető emberként kerüljön a köztudatba.
Tizennyolc évnyi várakozás után érkeztünk Azusába. A főúttól balkézre könnyen felismerhető garázssor. Az egyikben karosszérialakatos műhely, a másikban fényező, közötte pedig egy nyitott billenőkapu. Mellette apró iroda ajtaja, azon egyedül a kézzel festett parányi cégér jelzi, jó helyen járunk. Chabott Engineers, és egy hetes szám. Annak szól, aki tudja, másnak úgysem szükséges. Félve lépek a garázsba, hátuljában pislákoló fény, jól ismert személy kontúrját pillantom meg. Egyesek motorépítőnek gondolják, de mindenkinek mást jelent. Számomra maga a legenda, a felsőbb erő, egyszóval minden, a modern motorkerékpározás istene. Konstruktőr, kortárs művész, alkotó, az ismeretlen álmok megvalósítója. Egy valami egészen biztos: Shinya Kimura messze túlnőtt a szakmáján, és azon, amit ma a motorépítés jelent. Az elmúlt húsz évben popkulturális ikonná vált, és egy olyan legendává, akinek személyes története összetett munkafolyamatoknál sokkal többet jelent.
Félve köszöntöm, ő pedig feláll a székről és felém sétál. Már szinte előttem áll, amikor remegő lábakkal még mindig csak némán állok, és bámulom. Mellettem álló barátom noszogat, hogy szóljak hozzá, mert kezd groteszkké válni a helyzet. Végül kipréselem magamból miért jöttem, és hogy életemben először járok az Államokban, arról pedig közel húsz éve álmodom, hogy találkozzak vele. Kedves és félénk egyben. Közben partnere, Ayu is csatlakozik hozzánk. Megbeszéljük, hogy két nap múlva, amikor Joshua Tree-ből visszafelé tartunk, együtt töltjük a délutánt, és beszélgetünk.
Péntek délben, a megadott időben érkezünk. Ragyogóan megtisztított motorok sorakoznak a garázs előtt. Akkor érzékelem talán először, hogy az álom valósággá vált. Kimura-San az ajtóban üdvözöl, én pedig remegve ballagok az emeletre, hogy leüljünk azon a galérián, amelynek nagyobb jelentősége van az elmúlt húsz év motoros-szubkultúrájában, mint bárminek. Hiszen ezekben a bőrfotelekben inspirálódott a legnagyobb gondolkodó.
Kezdetektől a világhírnév felé, majd végül vissza a gyökerekhez. És a műhely, amelynek nevét egy japán harci kakas, a Chabo ihlette.
„Motorszerelőként kezdtem 1981-ben. Kezdetben egy nagy motorkereskedésben dolgoztam, ahol minden típus megjelent a világ összes tájáról. Tíz évig dolgoztam ezen a helyen, amikor megnyitottam az első saját műhelyem Chabo néven, ahol csak szereltem. Egy évig működött, amikor új vállalkozásba kezdtem, és 1992-ben megalapítottam a Zero Engineering-et Okazakiban. Ezt nagyjából 2006-ig csináltam, amikor végleg átjöttem az Egyesült Államokba.”
Talán kevesen tudják, de Shinya Kimura hírnevét először a Zero Engineering-gel szerezte, amikor minimalista, azaz zero stílusú custom motorokat alkottak. 2002-ben végül úgy döntött, hogy terjeszkednének az Egyesült Államok felé, ezért megnyitották a Zero Engineering Las Vegas-i műhelyét. A mainstream közönség számára pedig akkor vált ismertté, amikor nevezett a Biker Build-Off valóságshow 2005-ös szériájába. Ugyan nem az ő motorja kapta a legtöbb szavazatot, mégis talán ő lett az egyetlen építő, aki valódi hírnevet szerzett. 2006-ban mégis nagy változás következett be az életében.
„A szakításnak a Zero-val, és a költözésnek nem volt különösebb oka, de visszagondolva talán meg akartam menekülni egy adott élethelyzetből. Rengeteg munkánk volt, a várólista bőven száz fő felett járt. Ezt kicsit soknak éreztem már, és fáradt is voltam. Öt-hat szerelő dolgozott nekem egyidőben, így a felelősségem is megnőtt. Végül átadtam a Zero-t, és amit itt látsz, a nulláról építettem fel. Ez egy üres műhely volt, így néhány szerszám kivételével már mindent az USA-ban vásároltam, és szereztem be. Leginkább az motivált, hogy újra szerelhessek. Arra vágytam, hogy dolgozzak, nem pedig arra, hogy igazgató legyek. És kizárólag olyan motorokon akartam dolgozni, amelyeket én is szívesen látok a garázsban, amelyek érdekelnek, amelyekre magam is szívesen ráülök. Ezért is döntöttem úgy, hogy évi egy-két motornál nem vállalok többet, és amióta itt dolgozom, ehhez tartom is magam.
Egy olyan motorépítőműhelyt képzeltem, amelyben a régi japán módszer szerint mindent magam csinálok. A motorok javítását, szerelését, sok esetben az alkatrészek legyártását, az elképzelt elemeket, egyszóval mindent magam készítek. Így áll össze a folyamat.”
Mégis mi biztosította a megélhetést, amikor megnyitottad az új helyet?
„Szerencsére addigra már elég ismert volt a nevem, a custom világából sokan ismertek, így inkább új kapuk nyíltak meg előttem. Ezért már rögtön az elején sokan felkerestek, hogy motort szeretnének tőlem. Talán az is fontos volt, hogy előtte Japánban kizárólag Harley Davidsonokat építettünk, míg itt úgy döntöttem, hogy minden olyan motoron szívesen dolgozom, amit magam is kedvelek. De a sors fintora, hogy az első motor, amit itt építettem, mégis egy Twin Cam Harley Davidson volt egy japán megrendelőnek.”
Sétálva a műhelynek nevezett szentélyben mégis úgy érzem magam, mintha időutazáson lennék, és a világ leghíresebb kardkészítője fogadott volna, akitől kizárólag a szamurájok felsőháza rendel. A relikviák, könyvek, szerszámgyűjtemények, és egyedi alkatrészek száma felbecsülhetetlen, de egy tárgy mégis kilóg a sorból. Szorosan a fal mellett egy 1915-ben gyártott, C3-as Indian lapul, amellyel jónéhány alkalommal teljesítette már a mester a Motorcycle Cannonball-t. – Egy rendezvény, amely átszeli az Egyesült Államokat. A keleti partról indul és a nyugati parton végződik. A kaland pikantériáját viszont az adja, hogy kizárólag mellékutakat használnak a versenyzők, és két kategóriában nevezhetnek. A száz év feletti, valamint a kilencven év feletti motorok kategóriájában. A táv pedig 6000 kilométer. Nagyjából egy szimpla elmebaj. - „Az idén azt hiszem kihagyom, kicsit elfáradtam” – grimaszol Kimura, aki ezzel az ezer köbcentis, hét lóerős motorral már jónéhány alkalommal teljesítette a távot. De egy korábbi interjúban egyszer megjegyezte: Ennek az eseménynek számára spirituális vonzata is van.
A családi legendárium szerint ugyanis nagyapja az elsők között vásárolt magának egy Indian-t Tokióban, ami akkor óriási dolognak számított. Sőt, tovább történetek szólnak arról is, hogy a nagyapa volt a város leggyorsabb legénye. – „Bizonyítani nem tudom a történet hitelességét, mert soha nem láttam, de mindenkitől így hallottam. Egyébként mind az apám, mind a nagybátyám szintén motoroztak, de motorozni sajnos őket sem láttam. Így csak hallomásból tudom, hogy végeredményben motoros családból származom.”
Bár Shinya első motorja egy nyújtott villás kétütemű Suzuki OR 50-es volt, amit később még tovább faragott, és jelenleg talán ő a világ legbefolyásosabb építője, saját, napi használatú motorjairól megdöbbentően nyilatkozott.
„Én magam nem járok épített motorokkal, kifejezetten ragaszkodom a gyári változatokhoz. Van három klasszikusom – Moto Guzzi, Harley Davidson, Triumph - a hetvenes évekből, de ezek mind gyáriak. Szeretem őket, így, ebben a formában.”
- Mégis kicsit úgy érzem magam, mint egy múzeumban, hiszen jónéhány, világsajtót bejárt motorod itt van a műhelyben. Ez esetben miért láthatom őket mégis itt?
„Néhány megrendelő az építési folyamat végén úgy dönt, hogy itt hagyja a motorokat. Inkább visszajönnek hozzám, hogy együtt motorozzunk a Canyon-ban.”
Félve tettem fel a kérdést, mely szerint valóban borsos árat kell-e fizetni azért, hogy valakinek legyen otthon, vagy akár Azusában egy saját Kimura-építése? A válasz viszont egyenes és őszinte: nem olcsó. Hiszen évente egy-két motor készül el, egyéb munkát pedig nem vállal, ezért más bevétel nincs, a motorépítés az egyetlen megélhetés. Tanulva a múltból, a várólistával pedig tényleg sokkal óvatosabb.
„Egy-két év körül járunk. Kizárólag akkor vállalok megrendeléseket, amikor látom a dolgok végét, és tudom, hogy elérhető leszek. Nem szeretem megváratni az embereket, így azt sem szeretem, ha a várólista túl hosszú.”
- Hallottam egy régi pletykát, hogy az olyan naplopók miatt, mint például én, inkább csak éjjel dolgozott, mert akkor nem zavarta senki. Így van ez még most is?
„Már próbálok rugalmasabb lenni. Előfordul még, de szerencsére közel lakom, így hamar otthon vagyok. (nevet)”
Kimura-San az elmúlt években néhányszor már említette, hogy a 2006-ban alapított egyszemélyes manufaktúra, a Chabott Engineering égisze alatt született munkáival inkább a képzőművészet felé tart, ezért kompromisszumoktól mentes, globális elvárásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó motorokat épít. Így próbáltam megfejteni, mégis mi inspirálja a mestert, aki elmondása szerint bár megeszi a hamburgert és a tacot, továbbra is szusi-imádó, és többnyire blues, valamint jazz zenét hallgat.
„Minden inspirál, amivel a világban találkozom, ami körülöttem van. Minden, ami belőlem származik, a jó és a rossz dolgok egyaránt. Ezeket el kell fogadnom. Továbbá mindig is ragaszkodtam a formákhoz. Nagyon érdekeltek a rovarok és a szörnyek, valamint a járművek. Ezek között próbáltam megtalálni a kapcsolódási pontot. Végül úgy döntöttem, hogy az egyetemen rovarokról szeretnék tanulni, így tizenkilenc éves koromtól kezdve három évig rovarokat tanulmányoztam. Huszonkét évesen pedig eldöntöttem, hogy mégis inkább motorszerelő leszek.”
Bár nagyon érdekelt volna, miként látja a custom-kultúra átalakulását az elmúlt húsz évben - annak hirtelen felemelkedését, majd némi visszaesését – és ugyan ki nem zárja, mégis úgy érzi, az ő világában nem igazán változtak a dolgok. Húsz éve kizárólag a saját munkáira, építéseire koncentrál, valamint, hogy a művészete minél inkább kiteljesedjen. Véleménye szerint egyedül az új modellek átalakíthatósága csorbul az elektronikai fejlesztések miatt.
Alkalomadtán megkeresik még nagy gyárak, amelyekből születnek együttműködések, ez mégsem rendszeres. Sokkal inkább koncentrál az ügyfelekre, amellyel meg is érkeztünk a következő városi legendához, mely szerint a megrendelő a donor motort ugyan hozhatja, ha ehhez ragaszkodik, de az ismerkedési fázis, és feltérképező beszélgetés után nincs beleszólása az építési folyamatba.
„A donor esetében teszek javaslatokat, és megkérdezem a véleményét bizonyos típusokról, de előfordult már az is, hogy a megrendelő egy konkrét típusötlettel érkezett. Ezt általában elfogadom. Az építési folyamat előtt viszont nagyon sokat beszélgetünk: zenéről, az életről, motorokról, hogy mit szeret, és mit nem, a motorozási szokásairól, valamint a végfelhasználásról. De a designer végül csak egy ember lehet, ez pedig én vagyok. Ettől függetlenül igyekszem teljesíteni a kívánságait, és megfelelni az igényeknek. Ha például szeretné, hogy a motor gyorsabb legyen, nagyon szívesen tuningolom akár a blokkot is.”
Merthogy Shinya Kimura élete bizony az építésen túl a versenyzésről is szól. Ugyan keveset utaznak - Japánba évente kétszer, esetleg Európába, vagy más ázsiai országokba, ha az élet úgy kívánja - és az ideje nagy részét a műhelyben tölti, az évi egy kötött program adott. Ez pedig a Bonneville-i sóstó, és a sebesség hete. A versenyzést még Japánban kezdte, a Fuji Speedway-en, amolyan térdletevős stílusban egy Harley WR-en, – nem ámítás – de miután az USA-ba költözött, ezt túl veszélyesnek ítélte, és felhagyott a pályanapokkal. Megtalálta magának viszont a szárazföldi sebességrekord versenyeket, mely állítása szerint azért vonzóbb, mert nem a motorozási tudásról, és a bravúrról szól, hanem a gép és a technika ismeretéről. Az egymáshoz fűződő viszonyról, és arról az érzékenységről, mely gép és ember között kialakulhat, amikor mindkettő elérkezik a teljesítőképesség határaihoz. Ezért idén ismét visszatér Bonneville-be, hogy megdöntse tavalyi sebességrekordját, amit egy Pre-Unit Triumph-fal állított fel.
Gondolom Önöknek is eszébe jutott már a párhuzam Burt Munro-val, de ez már egy következő történet lenne...
